Fonatok, csomók, bogok

A fonás, a csomózás és a mesterségek


Archívum

Az embert a legkorábbi időktől körülvették azok a tárgyak, melyek elkészítéséhez szükség volt a csomózás, a fonás ismeretére. Nem találunk olyan kultúrát, legyen az több ezer évvel ezelőtt létezett vagy napjainkban is élő, európai vagy éppen ausztrál, amelyben a tárgyalkotás és a díszítés egyik legfontosabb, legelterjedtebb technikája ne éppen a fonás, a csomózás, hurkolás, kötés lenne.

Minden olyan, a természetben fellelhető anyag, amely hajlékonyságánál fogva alkalmas volt fonásra, csomók kötésére, megjelent a lakóházak körül és azokon belül, a gazdasági épületekben, a gazdálkodás helyszínein, a mesterségekben és - használati tárgyak vagy dísztárgyak formájában - a mindennapi életben.

Oláh József tószegi vesszőfonó fűzföldje (1996)

Az egész Alföldön, így a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területén is, a hatalmas vízjárta rétek, a folyók (Tisza, Körös, Zagyva stb.) mentén elterülő ártéri erdők és a művelés alá vetett földterületek évről évre biztosították a vesszővel, gyékénnyel, náddal, sással, valamint a kukoricacsuhéval, kenderrel, szalmával, cirokkal való munka alapanyagait. A föld és a víz minden hasznával élő, hagyományos közösségbe tartozó ember számára természetes volt, hogy az ilyen bőségben fellelhető alapanyagokat gyűjtötte, feldolgozta. Az ezekből az alapanyagokból előállított tárgyakat készítőjük használta, illetve fölösleg esetén elcserélte vagy pénzért eladta azokat.

A csomókötésre, a fonásra nem csak a növényi eredetű természetes anyagok voltak alkalmasak. Az állatok bőréből készült hasítékok, húrok, bőrcsíkok, szíjak a mindennapi eszközhasználatban megszokottak voltak, elég csak a különböző pásztorkészségekre, a díszes lószerszámokra gondolnunk. Csomóztak, fontak fémekkel (drótok, kovácsolt vasdíszek, ékszerek stb.), megjelentek fonatok, csomók a kerámiatárgyakon (fonott edényfülek, rátétes díszek stb.), az ember által fogyasztott ételeken (kalácsok, sütemények). Fonattal cifrázhatták a lovak farkát, sörényét, de az ember haját, arcszőrzetét is díszesre fonhatták.


Ősmesterségek

A legősibb mesterségek mindegyike használt fonásra, csomózásra alkalmas anyagokat:

A halászat szinte valamennyi eszköze, a halfogás módjától függetlenül azokból a természetes alapanyagokból készült, melyeket a halász a vizek partján összegyűjthetett.

Varsa vízbetétele
(Kisköre, 1982)

A rekesztőhalászat legjellemzőbb eszköze vidékünkön a vejsze - mely nádból vagy vesszőből készült -, valamint a varsa volt. A vesszővarsát igen változatos formában készítették, akárcsak a használatát tekintve hozzá hasonló, kender- vagy pamutfonálból, később műszálas zsinegből kötött hálóvarsát. Mind a vesszővel való munka fortélyait, mind a hálókötés fogásait a halászok maguk is ismerték, a halásztanyákban, révházakban és azok környezetében tárolták, dolgozták fel a vesszőt, ott készítették a hálókat is. A hálókötés két változata terjedt el a magyar halászok körében: az egyszerűbb, régiesebb nyakkötés vagy parasztkötés és a német területről bekerült netzkötés. A hálókötés eszközei a fából vagy fémből készült hálókötőtű és az ugyancsak fa vagy újabban fém hálókötő deszka, módlafa.

Tapogató hálóból
(Tiszakécske, 1978)

A borítóhalászat tapogatói, borítói ugyancsak vesszőből, valamint különböző természetes fonalakból font hálókból, zsinórokból készültek, illetve az utóbbi időkben alkalmazzák a fonott fém dróthálókat is. Ugyancsak ezekből a hálóalapanyagokból készültek a vetőhálók, a pendelyhálók, a rokolyahálók, valamint a merítőhalászat Tiszán, Körösök vidékén leginkább elterjedt változata a tesziveszi.

A farámás kecehálók, a Tiszán általában 100-400 méter hosszúságú kerítőhálók nemcsak használatukat tekintve igényelték a legnagyobb szaktudást, hanem elkészítésük is a legösszetettebb feladat volt.

A halászat mellett a horoggal való halfogás, a sporthorgászat is számtalan anyagból, számtalan változatban használta és használja a csomózás, kötés tudományát.

A tartós műszálas zsinórok és a fém hálószövetek megjelenésével a hálós halászat szinte teljesen kiszorította a használatból a többi, vesszőből, nádból készült halfogó alkalmatosságot. A horgászat eszközei között sem igen találunk ma már a természetben előforduló anyagokból készült zsinórokat, hálókat.


A vadászatban témánkat tekintve a legfontosabb szerepe a népi vadfogás egyik legelterjedtebb eszközének, a huroknak van. Sok változata közül vidékünkön a legtovább az egyszerűbb, fához kikötött fojtóhurok, nyúlhurok és néhány rántóhurok-változat maradt fenn. Anyaguk általában erős zsineg vagy drót, illetve rugalmas favessző.

Megyénkben a nagykunsági pusztákon, valamint a Kiskunságban, a Hortobágyon volt ismert a hurkos vadfogás egy különleges módja, melyhez a lasszónak megfelelő, általában kenderből font, 8-15 méter hosszúságú árkányt használták, mely elnevezés a kun nyelvből származik. Az árkány szolgált a pásztorok számára a még emberhez nem szokott jószág befogására, de lóhátról meg tudták vele fogni a farkast, a legyengült darvakat, a nagytestű túzokot is.


A magyar népi kultúrában mindig kiemelten fontos volt az állattartó gazdálkodáshoz, pásztorkodáshoz kötődő tárgykultúra, melyben a fonás, a csomózás (is) olyan gazdagságban és változatosságban jelenik meg, hogy itt csak néhány nagyon jellemző megnyilvánulási formát mutathatunk be.

A már említett árkány mellett megyénkben a pusztai pásztorkultúra egyik érdekes eleme az ún. kunkötés, kuncsomó vagy kungörcs. A jószág kikötéséhez használt mesterséges hurok lényege, hogy hosszúra hagyott vége felől egyetlen mozdulattal oldható, ugyanakkor a jószág felől húzva a csomó egyre szorosabbá válik. Magának a kunkötésnek is több variációja létezik, az állatok kötéllel való kikötésére, pányvázására, befogására pedig sok más csomózó-hurkoló módszer is használatos volt.

Az állatok terelését, helyben tartását és védelmét szolgálták a nádból korcolt, gallyakból, vesszőkből kötött, font egyszerű falak, falrendszerek. A szárnyék, az esztrenga, a karám elkészítésénél a legegyszerűbben begyűjthető anyagok hajlékonyságát, rugalmasságát használták ki. Ugyancsak a fákról, cserjésekből és a vízparti nádasokból gyűjtötték be az állatot vigyázó emberek a saját hajlékukként szolgáló kunyhók, vasalók alapanyagait.

Csikós lova nyakában árkány
(rekonstrukció, Kisújszállás, 2005)

A magyar csikósok, gulyások, csordások, kondások egyik legszebb és legjellemzőbb munkaeszköze az állatok terelésére használt karikás vagy karikás ostor. Rövid fanyeléhez kenderből, különböző minőségű bőrökből font hosszú sudár kapcsolódik. A nyél, a sudár töve további fonásokkal, sallangokkal, pillangókkal van díszítve. A pásztor számára a karikás nem csupán munkaeszköz, hanem dísz, továbbá ünnepi öltözetének legfontosabb kiegészítője.

A pásztorkészség általában tűzcsiholó acélból, a kova és a tapló részére bőrzacskóból, s az ugyancsak bőrből készült bicskatokból, esetleg még fatokba helyezett tükörből állt. Mindegyik eszközt a pásztor a derekára kötötte, hogy mindig kéznél legyen. A tárgyak díszét itt is gyakran a fonás és a csomók adták.


Fonatok, csomók a népi építészetben

Fonott vesszőkerítés
(Tiszafüred, 1967)

A megye mai területén régészek által feltárt településmaradványok alapján tudjuk, hogy az erdőben, folyóparton gyűjtött fűz-, nyír- és mogyorófa vesszőkből az Árpád-korban már készítettek karóvázas, fonott-tapasztott falú, paticsfalú építményeket. Ennél az egyszerű technikánál a földbevert karók voltak a láncszálak, ezekre fonták, minta nélkül vagy nagyon egyszerű mintával a vetüléket, azaz a vesszőket, gallyakat.

Vesszőfallal építettek lakóházat, csűrt, istállót, ólakat, kukoricagórét, de akár nagyobb méretű közösségi épületeket, templomokat is. Hasonló megoldással készültek a lakóházakat, templomokat, udvarokat, kerteket övező kerítések és azok kapui. Találunk keretben fonott- tapasztott vesszőt egyes lakóháztípusuk kéményében, illetve a kemencék vázában is.

Sok kötéssel, csomóval készült a lakóházak, gazdasági épületek egyik tetőfedési módja, a rozsszalmás héjazat, a zsúptető. A szalma rögzítése, a tető alakjának formázása és a díszek elkészítése mind a szalmaszár csomózásával, illetve fűzfavesszős korcolással történt. Ugyancsak dróttal, kötéllel kötik, korcolják a nádtetők nádszálait, a szorításhoz használt léceket.


Kézművesség, háziipar, kisipar

A vesszővel való munka elsődleges alapanyaga a fűzvessző. A hántolatlan vesszővel dolgozó parasztspecialistáknak, háziiparosoknak általában kaskötő volt a megnevezése, míg a hántolt vesszőből dolgozó háziiparost, kisiparost kosárfonónak nevezték.

A hántolatlan zöld vesszőből készült tárgyak, vesszőseprűk, vesszőboronák, egyszerű fás- és krumpliskasok, méhkasok fonásához a legtöbb parasztember értett. Általában a nagy mezőgazdasági idénymunkák végeztével, főleg télen, házi munka jelleggel készítették ezeket.

Vesszőből készült, illetve vesszővel öltött szalma párszárító
(Törökszentmiklós, 1978)

Komolyabb szaktudást igényelt a keretbe font síkfelületek, ajtók, kocsikasok, szekéroldalak, valamint a kerekded vagy szögletes kasok, varsák, hátikosarak, párszárítók megfonása. Ezeket már parasztspecialisták készítették, akik hozzáértése a közösségen belül ismert volt. Tudásuk megszerzésében a családi hagyományozódásnak volt nagy szerepe, illetve egyesek nagyhírű mesterektől vagy tanfolyamokon tanulták meg a fogásokat.

A vesszővel való munka fő szerszáma az emberi kéz. Régebben a parasztspecialisták a térdükön, lábuk közé fogva kötötték a kasokat. Az 1930-as évek óta használnak kaskötő padokat, illetve a szerszámkészlet része még a vasból készült egyszerű kés, szurkáló és a metszőolló.

A vadvesszők, a különböző célra használt fűzfajták (pl. sárga fűz, kecskefűz, veres fűz stb.) élőhelyükön természetes módon szaporodtak. Amikor a vesszőfonás kinőtt a házi önellátás keretei közül, amikor kifejlődött a háziipar és a gyáripar, a füzeseket, különösen a 19. század végén telepített amerikai fűzet és az aranyfűzet már ápolták, tisztogatták, kapálták, illetve nagyobb területeken dugványozással szaporították, így biztosítva az alapanyag folyamatos meglétét. A Tisza menti, tiszazugi falvak határában, az árterekben, a Nagykunság, a Jászság településeinek külső kertjeiben valaha nagy területeket foglaltak el ezek a fűzültetvények.

Fotel hántolt vesszőből
(Luka Lajos munkája, Túrkeve, 2009)

A vessző felhasználásának viszonylag új változata a német kisipari minták alapján elterjedt hántolt, főzött, néha színezett és hasított fűzvessző használata. A sorozatban előállított kosarak, kaskák, szobai tároló alkalmatosságok, vesszőbútorok bár továbbra is kézzel készülnek, jellemző rájuk, hogy fonásmintáik sokkal változatosabbak, aprólékosabbak, mint korai elődeiké. Ezek a tárgyak már nem csupán a paraszti háztartást szolgálták, hanem máig hatóan a modern tárgykultúra és lakberendezés részeivé váltak. Jász-Nagykun-Szolnok megyében (pl. Túrkevén, Tiszavárkonyban, Tószegen stb.) néhány mester napjainkban a vessző felhasználásának főleg ezt a formáját viszi tovább. A mai kézművesek tudását különösen az összetett, gyakran több fonásfajtával készülő kerti bútorok, lakberendezési tárgyak, kávéházi székek, fotelek mutatják meg.

A gyékény a vízjárta területeken szinte korlátlan mennyiségben termett. A leveleket minőség szerint szétválasztották, azok már magukban is alkalmasak voltak kötözésre. Kézzel összefonott formában a Tiszazugban kukoricaszárat kötöttek vele össze, illetve ruhaszárító kötélként is hasznosították. A nádtető lekötésénél is használták a gyékénykötelet.

A gyékénytárgyakat készítették fonással, illetve a gyékényt szőtték is. Az előbbit általában férfiak végezték, a földön vagy gyalogszéken ülve, néhány egyszerű eszköz, fémtű, kés és bőr- vagy szarugyűrű segítségével. A szövésnél már szükség volt keretre, illetve a 19. századtól egyre jobb minőségű szövőszékeket (rámákat) használtak. Míg a fonáshoz a széles levelű gyékény volt az alkalmas, addig szőni csak a keskeny levelű gyékényt (vajasgyékény, kádárgyékény) lehetett.

Gyékényszakajtó

Térségünkben a gyékény felhasználásának legjellemzőbb módja a spiráltechnikával fonott, kötött, fennálló falú edények készítése volt. Ezek a gazdálkodásban, háztartásban használt tárgyak formailag változatosak: kúp alakú méhkas, fedeles, szűkülő szájú tárolóedények, a kenyérsütésnél használatos, felfelé szélesedő szakajtók, vekniskosarak. Míg a legtöbb gyékényből fonott terménytároló edény dísztelen volt, addig a kenyérkosár, a szobába bekerülő használati tárgyak, tűsdobozok, dohánytartók, kanáltartók mindig kaptak rátétes vagy áttört díszeket.

Szinte minden településen élt egy-két, a gyékénymunkákban járatos, piacra is dolgozó személy. Különösen jó hírük volt Tiszafüred, Karcag vagy Nagyrév szakajtókötőinek. A gyékény feldolgozásával néhány településen jellemzően a cigányok foglalkoztak.

A gabonaszár, a búzaszalma és a durvább rozsszalma (zsúp) feldolgozásának két módja terjedt el: a szálas fonás és a kötelekbe fogott szalmafonás.

Az egyszerű gyermekjátékokat, díszeket, aratókoszorúkat szálak összefonásával készítették. Változatos mintáik közül a legkedveltebbek a körkörös fonásúak voltak. A legszebb, legösszetettebb, búzakalászcsokrokkal díszített, nagyméretű aratókoszorúk is így készültek.

A szalma és a néha azt helyettesítő sás felhasználásának másik módja volt, amikor a kötéllé sodrott alapanyagot spiráltechnikával állófalú tartóedények, méhkasok készítésére használták fel.

A spiráltechnikával készülő edénynél előbb a fenékrészt (rózsa) alakítják ki úgy, hogy egy síkban körkörösen egymás mellé kötik a szalmahurkát. Ezután kezdik ugyancsak vesszőöltésekkel összefogva építeni az edény fennálló falát. A kellő magasság és forma elérésekor a szájat leszegik, illetve az edény aljára karimát erősítenek. Az edény akkor jó, ha az öltések erősek, a hurkasorok hézag nélkül ülnek egymáson.

Hasított vesszővel öltött gyékénykupujka
(Karcag)

A Jászságban a termény tárolására, tojástárolásra ily módon elkészített edény neve toboz, doboz, kubuz vagy tubuz, míg Szolnok környékén, a Nagykunságban, Tiszazugban a kupujka, tupujka, pupujka volt. A szalmából, spiráltechnikával készített, fűzvesszővel, mogyoróvesszővel öltött edény fala olyan erős volt, hogy a Jászságban, Szolnok környékén egészen nagyméretű gabonásokat is készítettek belőle.

A kukoricacsuhé (fosztás) önmagában nem alkalmas használatban levő edények készítésére, abból leginkább papucsot, szatyrot és lábtörlőt fontak, valamint gyermekjátékokat kötöttek. Igen kedvelt felhasználási módját jelentette a házilag készített székek ülőkéjének, az egyszerű fekvőalkalmatosságoknak, dikónak, vacoknak befonása fosztással.

A söprűkötés régi háziipari ág. A favesszőből, főleg nyírből és kökényből készült seprűk készítése és használata valaha általános volt. A cirokseprű francia és olasz közvetítéssel a 19. század közepétől terjedt el nálunk. A cirkot legnagyobb mennyiségben a Tiszántúl déli részén termelték, itt több száz család sajátította el főleg gyári tanfolyamokon a seprűkötés fogásait.

Az állattartás, a földművelés, a közlekedés, az ipar egyik elengedhetetlen eszköze a kötél, a zsinór, a különböző madzagok. Legismertebb hagyományos alapanyaguk a kender volt, melyet kötélgyártók, kötélverők dolgoztak fel. A kendert általában parasztemberektől vagy kereskedőktől vásárolták, és azt gerebenezéssel különböző minőségű szálakra választották szét. A legnagyobb igénybevételnek kitett kötéláru, mint pl. az istráng, kötőfék az első szálakenderből készült. A szálakenderből marhakötelet, ruhaszárító, vízhúzó kötelet gyártottak, míg a kócból borjúkötelet, kócmadzagot, valamint ez utóbbinak szálakenderrel borított szálaiból másodosztályú árut állítottak elő. A kötélgyártók készítették a halászhálók zsinóranyagát, de nagyobb vizek mentén, ahol sok halász élt, és volt erre kereslet, maga a kötélverő kötötte meg a hálót.

Roskó Károly kötélgyártó munka közben
(Öcsöd, 1970-es évek)

A kötélgyártás különálló szakma volt, az erős, jó minőségű kötél előállításához komoly szakmai tudásra volt szükség. A műhelyekben többféle gépet használtak. A nagyobb bányavárosok környékén (Felvidék, Erdély), ahol a bányákban nagyon sok kötélre volt szükség, valamint a nagy kendertermelő vidékeken (Alföld déli része, Debrecen környéke) a mesterek céhekbe is tömörültek. Megyénk szinte minden településén dolgoztak kötélgyártók, a nagykunsági, jászsági városokban és Szolnokon egyszerre több műhelyben is.

A napjainkban dolgozó kötélgyártók termékei elsősorban a felhasznált alapanyagokban (műszálas fonalak, zsinórok) térnek el a régi munkáktól.


A fonatok, csomók, bogok természetesen számtalan más emberi tevékenységnek, mesterségnek, kismesterségnek is részét képezik, írásunkban a népi kultúra térségünkre jellemző elemeiből válogattunk csupán. A bemutatott és az itt meg nem említett fonat- és csomóformák közös jellemzője azonban, hogy mind-mind az emberi kéz ügyességének és a hajlékony vagy hajlékonnyá tett anyag tulajdonságának összhangját dicsérik.


Pusztai Zsolt
néprajzkutató